-Biztos benne?
-Egész biztos. -mondtam határozottan az előttem ülő őszes hajú, komor képű nőnek.
-Akkor elmehet, ha úgy gondolja.
-mondta ki a végszót a pszichológusom. Sietős léptekkel hagytam el az
épületet, majd az utcán végigsétálva elmerengtem keserű életemen. Hirtelen fagyos borzongás lett úrrá rajtam, amitől megborzongtam. Éppen átmentem volna az egyik legforgalmasabb útkereszteződésen, amikor nekem jött valaki. Belémbotlott régi ismerősöm, David. Ámulattal és ijedséggel vegyes érzelmek törtek rám.
-Catherine, hát te? -kérdezte felhúzott szemöldökkel az előttem álló barna hajú srác. -Már vagy 1000éve nem láttalak!
-Pontosabban 5, de sebaj. -mondtam unottan, majd mentem volna tovább.
-Nincs
túl jó időérzékem. -mondta humorosra véve a figurát, de belőlem még
csak egy kis halovány mosolyt sem tudott kicsalni. Szó nélkül faképnél
hagytam, és hazaviharzottam. Az anyám elhagyott mikor 5éves voltam, az apám meghalt az
alkoholizmusban. Persze előtte még megölte a szomszéd srácot, aki elhívott engem randizni. Így most egyedül lakok. Időközben már haza is értem. A cipőmet le sem véve rohantam fel az emeletre. Gyorsan összeszedtem pár
ruhadarabomat és egyéb szükséges dolgaimat, majd elindultam a buszhoz,
ami kivisz a reptérre. Nem is említettem? Catherine Johnson vagyok,
19éves. Éppen Londonba készülök, mert itt már nem bírom tovább. Mikor a
jármű megállt, elsiettem a mindjárt induló repülőgép felé, hogy még
idejében felszállhassak. 2.osztályra szólt a jegyem, így kissé fura, bűzlő
alakokhoz kerültem, akiktől az émelygés fogott el. Csak egyetlen szabad hely volt, ahova leülhettem
így tettem egy kísérletet. Mikor közelebb mentem, édesen finom illatot éreztem, valószínűleg a srácból sugárzott. Megörültem, hogy nem kell kipusztuljak a bűztől.
-Elnézést! Szabad ez a hely? -kérdeztem bizonytalanul a napszemüveges sráctól.
-Gyere csak Cath.
-Ismerjük egy... -kezdtem bele, mire felfedeztem David örömteli arcát, amint levette a szemét takaró tárgyat.
-Nem
könnyű megszabadulni tőlem, nem tudtad? -kérdezte azzal a csodálatos
mosolyával, ami annyira hiányzott. Még a gimiben egy osztályba jártunk, de mikor kiderült, hogy pszichológushoz járok a szüleim miatt, mindenki kiutált. Ezután hamar átiratkoztam másik
suliba, így nem tartottam vele a kapcsolatot. A 2órás repülőút alatt
hosszadalmasan elbeszélgettünk. Olyan megértő volt és kedves, mintha mindennap beszélnénk egymással. A végén még nekem is jókedvem lett; biztos David fertőző vigyorától. A hangosbemondóban hallottuk, hogy nemsokára
leszállás. A pillanat kb. 5perc múlva érkezett el. Mi nevetgélve
leszálltunk.
-Mikor találkozunk még? -kérdezte David még mindig felhőtlen jókedvvel.
-Nem tudom. -húztam el a számat, mert eszembe sem jutott ezidáig, hogy elválnak útjaink.
-Tessék,
itt a számom. Hívj fel ha bármi van, okés? Na szia! -mondta két
puszival elköszönve, közben egy papírcetlit nyomott a kezembe. Ettől rózsaszín színű lett az arcom; teljesen elpirultam. Amint
eltűnt a látókörömből, elindultam a legközelebbi hotelhoz a kis
bőröndömmel. Alig láttam az utat az éjszakai sötéttől és a szakadó hótól. Mikor megérkeztem nagy sokára a King's Hotel bejáratához, egyből észrevettem a csicsás növényeket az ajtó mellett. Beléptem az ötcsillagos épületbe, ahol szembe kerültem a morcos képű huszonéves csajjal. Kicsit elvitatkoztam vele...
-Mégis miért
teszi ezt? Annak az embernek is adott egy szobát, meg egy nőnek is,
pedig én voltam itt előbb! Azt mondta, beteltek!
-Nem tudom, ki vagy te, hogy kérdőre vond a munkámat! Ilyen senkiházi kéményseprőket nem fogadunk itt! Nem szívesen látjuk itt a te fajtádat! Ajánlom figyelmedbe az utcát!
-Hogy
maga mekkora egy... Kösz a semmit! -mondtam, majd kiszáguldottam az
utcára. Belül zokogtam, de a szememből egy árva könny sem jött. Az érzelmeim elterelték a figyelmemet az időjárásról. Fogalmam sem volt, hogy most mit tegyek. Se szállásom, se egy ép gondolatom. Végül
eszembe jutott a kis cetli a bal hátsó farzsebembe, amiről tárcsázni
kezdtem a majdhogynem kiolvashatatlan számot. Sokáig csörgött, azt hittem nem is veszi már fel
senki. Csalódottan le akartam tenni a telefont, mikor megszólalt egy
bizonytalan férfihang.
-Halló?
-Szia David. Nem rég váltak el útjaink, de megkérhetnélek valamire? -hadartam el gyorsan.
-Persze,
ne kertelj. -esett kétségbe a vonal túlsó végén. Biztos azt
hitte, valami eget rázó baj van. Nem sokkal tévedett...
-Aludhatnék nálad?
*2perc néma csend*
-Hogy mi? -nevette el magát.
-Jól hallottad. Aludhatnék nálad? -kezdtem megbánni, hogy egyáltalán felhívtam.
-Ez
hihetetlen, Cath. Vagy 3órája még a repülőn ismerkedtünk egymással,
most meg már az ágyamba feküdnél? Ez szokás volt, ahonnan jössz? -még
mindig humorosra vette a figurát, amihez most semmi kedvem nem volt.
-Nem a te ágyadba! Gondolom csak van vendégágyad, vagy kanapéd... Nem?! A hotelnél a csaj jóformán kidobott.
-Most jöttél, és már civakodsz a portásokkal? -nevetett még mindig a sorsomon.
-Ja. Akkor? Tudnék nálad szállásolni egy kis ideig? -már éppen elvesztettem a reményt, mikor egy sóhaj kíséretében válaszolt.
-Várj meg, máris ott leszek.
-Köszönöm. -megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd letettem a telefont.
