-Örülök, hogy ismét látlak David.
-Te meg mit keresel itt Sarah? -kérdeztem a gúnyosan mosolygó, rémesen koszos hajléktalant, akit egykor az anyámnak szólítottam.
-Mi ez a fogadtatás? Se puszi se ölelés? Hát így tanítottalak meg? -kérdezte véres nyelvével végignyalva piszkosfekete ajkát.
-Menj innen, bűzlesz. -mondtam elfordítva komor arcomat. Az ő reakciója ennél durvább volt. Csontos, sovány ujjaival megszorította kétoldalt arccsontomat, és maga felé fordított. Közelről jobban szemügyre tudtam venni. Tág, zavarodott pupillák, rángó ajkak és félő, ámde mégis bosszús arckifejezést öltött magára. Bosszúsan próbáltam magam kimenteni a helyzetből, mire felnevetett. A sötét sikátorban hangzott a vékony kacaj, amitől talán még meg is ijedtem volna, ha nem az anyámról lenne szó.
-Hová sietsz? Gyere, vacsorázz velem. -mondta gúnyosan, majd a kukákra mutatott, amiknek a tartalma már egy kupacban volt kiborítva a földön.
-Hagyj békén, elmegyek. -mondtam, majd kiszabadítottam magamat fogságából. Idegesen siettem kifelé a macskakövezett úton. El akartam tűnni erről a büdös helyről. Mint egy árny, úgy suhant elém az alak, majd kitárta karjait, jelezvén, hogy nem mehetek sehova. Ránéztem a feltűnő tárgyra, amit görcsösen az ujjai fogságában tartott. Talán még fénylett is volna, ha nem borította volna vér a pengét. Elgondolkoztam a múltbeli tettein. Elgondolkoztam, hogy vajon képes lenne engem megölni, vagy sem. Rá kellett jönnöm, hogy ámbár nincs rá oka, megteheti. Na most segítsen meg egy angyal, egy árny, amely ebből a szörnyű helyzetből is kiment.
*Catherine szemszöge*
Teljesen kikészített a bolyongás, a sötétben mászkálás. Se ennivaló, se folyadék, se semmi. Hideg van és kimerültem, teljesen. Mindig mikor Andrew-ra nézek, rá kell jönnöm, hogy nem tudja, hogy merre megyünk. Minden reményemet elvesztettem és szerintem ő se volt vele másképpen. A sötétségben azt se tudtuk megállapítani, hogy éjjel vagy nappal van-e. Megszólalni se szólaltunk meg, nem tudom miért. Talán az elfelejtette volna velem a gondterheltséget, éhséget, kihűltséget; egyszóval mindent. Még sétáltunk pár métert előre, aztán egy elágazáshoz értünk. Kérdőn ránéztem társamra, de csak zavarodottságot véltem felfedezni tekintetében. Remek... ár ő se tudja mi merre. Hirtelen elővett egy fegyvert. Ledermedtem. Ledermedtem, akár egy szobor a múzeumban. Ment néhány lépést előre, majd felém fordult. Hát itt lenne a vég? Le fog lőni? De akkor mi értelme volt az egésznek, miért segített? Nem értettem már semmit sem. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtottam amikor a elém dobta a tárgyat, majd bemenekült az elágazás jobb oldali részébe. Nem tudom mit kellett volna tennem, de automatikusan megindultam balra. Immáron egyedül folytattam utamat. Útközben még hallottam egy halálközeli sikolyt, mire megszaporáztam lépteimet. Sokáig csak hátrafelé tekintgettem, hátha úgy biztonságosabb. Valami hörgést hallottam elölről, ezért megfordultam; későn. Valami magas tárgyba ütköztem. Félve hátráltam tőle, majd felemeltem fegyveremet.
*Chris szemszöge*
Sétáltam a reménytelenségben, mikor belém jött valami vagy valaki. Sikoltva elhúzódott tőlem mire fegyvert szegeztem rá. Ismerős volt nekem a hangja, az illata, de mégis olyan távolinak és lehetetlennek tűnt. Egy félénk suttogást adott ki magából arról, hogy valóban én vagyok-e az aki vele szemben állt. Nem szóltam, nem mozdultam. Még véletlenül sem mertem kockáztatni, hogy esetleg elárulom hollétemet. Lehet, hogy nem is Cath az, hanem egy árny, egy sötét árny. Egy árny, akinek bizonyára fegyver van a kezében. Nem kockáztathatok. Ma nem. Felemeltem a fegyveremet, és vártam. Vártam arra, hogy az a bizonyos árny felém jöjjön, hogy jobban bemérjem őt. Nem jött. Bizonyára félt, reszketett akár a nyárfalevél. Végül megmozdult, felém jött. Egy félénk árnyat láttam magam előtt. Én szélsebesen céloztam, majd elsütöttem a fegyvert.
