*Catherine szemszöge*
Reggel a felkelő napra, és a milliónyi vidám nótát zengő madárkára ébredtem. Alig nyitottam ki a szememet, egyből megbabonázott a zöldben pompázó napfényes táj, aminek egyszerűen mesés illata volt. A távolban őzek lépteit hallottam, amint patájukkal az avarban bóklásztak. A távolban meghúzódó erdő elkápráztatott. Eszembe jutott a sok emlék Andrew kuckójáról és az ott lakókról. Vajon mi történhetett velük? Szinte biztos voltam benne, hogy életük csúfos véget ért az alagútban. Szerencsére én jó helyre kerültem, és ezt is Andrew-nak köszönhetem. Ha ő nincs, akkor valószínűleg az elrablóm kinyírt volna, vagy megerőszakol. És ez eszembe juttatta, hogy Chris nincs mellettem. Kihűlt helye csalódottá tett. A nagy réten alakját se láttam, amely védelmezhetne engem. Sose szerettem egyedül bóklászni, és nem most fogom elkezdeni. Visszafeküdtem a fűbe, hogy végigsimogathasson a nyári meleg szellő és a napsütés. Az összekuszálódott gondolatokat félretéve hallgattam a természet hangjait. Hűs folyó menetét hallottam, és nevető gyermekhangokat. Nem voltak messzi, és mivel nem volt itt Chris, mégis elindultam egyedül. A fűben heverő pitypang és pipacs elkápráztatóan festett körülöttem, csak azt sajnáltam, hogy párat sikerült eltaposnom... Csak mentem amerre a folyót képzeltem el, az pedig az erdőn túl volt. Nem csalódtam a hallásomban, mert ott voltak az őzek, akik ijedten néztek rám, de nem mozdultam. Nem tudom, de köszönésképpen intettem nekik egyet, mire nyugodtan sétálgattak tovább. Átvágtam a kicsi erdőn, minél közelebb jutva a folyóhoz. A nedves fa illata nem tetszett különösképpen, de annál inkább felvidított ott bent az élet. Apró nyuszikat véltem felfedezni egy fa tövében, anyjuk társaságában, aki védelmezően elém ugrott. Féltette kicsinyeit, fölöslegesen. Tovább mentem, majd egy gyíkot láttam az avarban. Csak állt ott meredten, míg le nem hajoltam hozzá. Akkor aztán szélsebesen elhagyta addigi helyét. Halkan lépkedtem, nehogy még több állatot megzavarhassak élőhelyén, de muszáj volt megállnom, mert egy kígyó állta utamat. Mérgesen rám nézett, majd megharapta a lábamat. Jajveszékelni vagy sikítani nem tudtam, és nem is lett volna értelme. A kígyót meg nagy ívben kikerülve kiléptem az erdő nyirkos világából. Pár méterre ott volt a napfényben csillogó mélykék víz, melyben két gyermek vígan játszadozott a vízben anyjuk mellett, aki mosta a ruhákat. Kicsit távolabb egy kunyhószerűség állt nyitott ajtóval, amin kilépett a mosolygós Chris egy tálcával a kezében, amiken poharak álltak benne hűs itallal. Végig a földet nézte, de mikor a vízhez ért, az egyik gyermek felkiáltott.
-Valaki figyel minket anya! -sikította, majd Chris mögé bújt, aki megpillantott engem, és nevetve eltolta magától a kislányt.
-Nincs semmi baj, Emily. -szinte suttogta e szavakat a lánynak, aki valamelyest megnyugodott.
-Ismered őt? -kérdezte az anya óvatosan. A választ már nem hallottam, de az anya vidáman felsikoltott, majd felém rohant a folyón keresztül. Én meglepődve kerültem karjai közé, amik erős szorításából alig tudtam volna kikerülni, ha a lány nem jött volna oda. 14év körül lehetett, de a boldogság ami látszott az arcán, megfiatalította még pár évvel.
-Hagyd őt anya, még a végén megfullad. -nevetett kedvesen, majd az anyja fogsága helyett az övébe estem.
-Azért meg ne öljétek a szorításotokkal! -kiáltott oda Chris miközben megpróbált ügyelni a poharak épségére nevetés közben. A másik kislány csak ijedten ült a fűben és némán nézett minket.
-Na gyere Kedves, menjünk be a házba. Éhes vagy? Na gyere. -kicsit tartózkodóan, de megindultam utánuk a kunyhó felé. Odabent leültettek egy nagy faasztalhoz, amin mennyei étel gőzölgött a hűs italok társaságában. Emily mellettem foglalt helyet miközben vidáman végigmért.
-Chris, Trisha! Gyertek ebédelni! -kiáltott ki a vidáman dúdolgató anya az ablakon. A szólítottak egymást lökdösve jöttek be az ajtón, persze csak játékból. Amint megpillantott engem a Trisha néven szólított lány, komor arckifejezéssel ült le Emily mellé az asztalhoz. Chris mellém ült le, az anyjuk pedig Chris és Trisha közé, vagyis velem szemben foglalt helyet.
-Na és hogy ismerkedtetek meg? -kérdezte kíváncsian Emily suttogva, hozzám intézve kérdését.
-Majd elmesélem. -kacsintottam vidáman. Az a hangulat ami ott terjengett a levegőben, hozzám is eljutott, és máris vidáman telt az ebéd. Evés közben nem nagyon beszélgettünk, mondván, hogy még egy darabig úgyis ott maradunk és mindent megtárgyalunk. Én nem tudtam, hogy mennyit jelent az, hogy 'egy darabig', de nem foglalkoztam vele. Míg ettünk, kiderült, hogy a nőt Avary-nek (ejtsd: évöri) hívják. Ebéd után még egy darabig az asztalnál ültünk és apránként elfogyasztottuk a hűs limonádét, miközben beszélgettünk.
. Míg be nem következett a kérdés.
-Hogy jöttetek össze, Chris?
A reakció nem mindennapi volt. Trisha mérgesen kiviharzott a vízhez, és leült az egyre hűvösebb fűbe. Én enyhén eláztattam az asztal egy kis részét a kiköpött folyadékkal. Chris látszólag jót mulatott, de Avary állt volna fel az asztaltól, mire Chris felállt, és visszatolta gyengéden a helyére. Egy kendővel próbálta felitatni a limonádét az asztalról, mikor kérdőn ránéztem. Észrevette meglepettségemet, majd egy kacsintás kíséretében összekulcsolta kezeinket, és a levegőbe emelte.
-Erre gondolsz, anya? -kérdezte még mindig nevetve. Mint a háborúban, egyre csak jöttek a lövésként ért dolgok. Avary Chris anyja? De akkor Trisha meg Emily a húgai. Miért nem mondta el? És miért fogja a kezem...? Emily mosolyogva nézett minket, egészen addig, amíg Chris látványosan el nem engedte a kezemet.
-Ez az, amit nem fogtok látni. Mert nem létezik, és nem is fog. -mondta könnyedén, mire mindenki némán ült tovább az asztalnál. Avary látszólag elgondolkozott valamin, Emily arcáról eltűnt az a gyönyörű mosoly, és mintha öregedett volna 10évet. Én nem voltam szomorú, de egy mosolyt se tudtam magamra erőltetni, hogy megtörjem ezt a hangulatot. Lassan felálltam, mire minden szem rám szegeződött, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Némán odaléptem az ablakhoz és kinéztem, mire a kavicsokat dobáló Trisha tárult a szemem elé. Gondolkodás nélkül kiléptem az ajtón, és halkan lépkedtem a vizes fűben. Napnyugta volt, az eget beragyogta a vörös és narancssárga ezernyi árnyalata, a szellő hűvösebb lett. Trisha nem nézett hátra, nem volt kíváncsi rám. Szótlanul leültem mellé, immáron együtt néztük a vizet magunk előtt. Nyilván sok előítélete támadt ellenem, de ezt nem hagyhattam neki.
-Figyelj Trisha. Nem tudom, hogy mi bajod van velem, vagy bárki mással, de szerintem meg kéne beszélnünk. Ha velem van a gond, akkor szerintem el kéne mondanod, hogy esetleg tudjak rajta változtatni, vagy valamiképpen meg tudjalak érteni.
-Mit tudsz te rólam? SEMMIT! Elegem van a sok öntelt lányból, akivel találkozok. Megjelensz itt mint egy isten, és mindenki körbeugrál téged! És miért?! Csak mert Chris barátnője vagy! A tulajdona! Semmi több! -csak úgy zúdult rám a sok szó, miket ennyire nagy ellenszenvvel ejtett ki száján.
-Nem vagyok a barátnője, nem vagyok a tulajdona. És hogy az ő szavaival éljek: nem létezik, és nem is fog. Mert nem leszek neki több, csak a barátja.
-Nem akarom, hogy elvedd a bátyámat. -mondta halkan lehajtott fejjel, és látni véltem egy végiggördülő könnycseppet arcán.
-Senki nem veheti el, ő a te bátyád, és Emily-é. -mosolyogtam rá kedvesen, majd vigasztalóan megöleltem.
