IX.fejezet ~ A csillagos ég alatt

*Catherine szemszöge*

Egy éles fegyver, egy mennydörgő durranás és egy szélsebes golyó amely súrolva az alagút falát, ért a célállomására; a földre. A félelem átjárta kihűlt testemet, verejtékcseppeket hagyva homlokomon. Remegő lábaim felmondták a szolgálatot, kezemmel eltakart arcom elázott a záporozó könnyektől, melyek versenyszerűen vágytak a célhoz, a szakadt nadrágomra. Az ember, ki rám akart támadni, most megnyugtatóan ölelte remegő testemet. Régóta vártam erre az illatra, erre a hangra. Az érintésétől új erőre kaptam. Sok időm volt gondolkodni Andrew otthonában -ami valószínűleg már rég elégett- és rájöttem, hogy mit is akarok valójában. Az elképzelést sürgősen fel akartam váltani cselekedetre, amitől minden megváltozhat. Határozottan magam felé fordítottam Chris sötétségbe borult fejét, majd megcsókoltam. Nagy meglepetésemre és csalódottságomra nem viszonozta, sőt mi több; elutasítóan eltolt magától. Nem voltam összezavarodva, de még csak nem is nyugodtam meg. Megértettem őt, de közben mégsem. Teljes közömbösséget éreztem. Az se érdekelt volna, ha ránk omol az egész alagút, vagy lelőttek volna. Tévedtem. Mégis fáj. Fáj a tudat, hogy most ezek után a szemébe kell néznem. Fáj, hogy ezt tettem. Fáj, hogy emiatt elhidegülünk egymástól. Fáj, fáj és fáj. Kínzó töprengésemből csak a félénk köhécselése zavart meg. Én csak bólintottam és lassú léptekkel elindultunk. A kínos csend ott cikázott a levegőben, ami ellen semmit nem tehettem. Legszívesebben a föld alá bújnék akár a struccok, vagy bárcsak meg sem tettem volna. Helyesbítek: bárcsak ne próbáltam volna meg. Időközben kiértünk a csillagos ég alá, ami nyugtató hatással volt rám.
-Szép az ég. -tömör és csendes mondanivalója még inkább megrémített. Hogy miért?! Mert ha már megpróbál velem társalogni ezek után, az a minimum, hogy viszonozom.
-Igen, tényleg az. -felnéztem az égre, és tényleg lenyűgöző látványt nyújtott. Természetesen pont akkor nem néztem előre amikor egy kő állta utamat. Jajgatva guggoltam le a kibicsaklott bokámhoz, mire segítőkészen ott termett mellettem Chris.
-Hát ezt hogy sikerült? -nevetett jóízűen a káromon, mire én túlzottan csípősen feleltem.
-Azokat a hülye csillagjaidat bámultam, mert ha nem néztem volna, besértődtél volna rajta!
-Bocs hogy élek. -mormogta el rövidke mondatát, majd pár méterrel odébb leült a fűbe. Mély lélegzetet vettem, elszámoltam 10-ig, majd újult erővel, higgadtan bicegtem mellé a fűbe.
-Ne haragudj Chris, nem komolyan gondoltam.
-Mert te semmit sem gondolsz komolyan, igaz? -förmedt rám, amitől olyan érzésem támadt, mintha hirtelen fejbe vágtak volna.
-Miért mondod ezt? -kérdeztem lesütött szemekkel, félve válaszától.
-Ó, hát hol is kezdjem?! Megjelensz az életünkbe csak úgy hirtelen. Aztán szerelmet vallok, de le se szarod. Megcsókollak, téged az sem érdekel, mint ahogy az sem, hogy David-del össze-vissza kerestünk téged. A végén pedig megcsókolsz és bunkózol? Nem értelek Cath. Mi ütött beléd?
-Chris, én nem...
-Nem tudod, értem én. -mondta, majd tarkójára tette kezét és hátradőlt a fűbe.
-Sajnálom.
-De azért eldönthetnéd végre, hogy mit is akarsz. David is szeret, és én is. Előbb-utóbb választanod kell, és ezt te is tudod.
-Megígérem.
-Oké. Most pedig itt kel aludnunk, hisz' késő van már.
-Itt a szabadban fogunk aludni? -kérdeztem meghökkenve, mert eddig még nem tettem ilyet.
-Igen. Hacsak nem látsz valahol egy hotelt. -nevetett jóízűen az arckifejezésemen.
-Oké. -mondtam tartózkodóan, majd lefeküdtem mellé a hideg fűbe, amely nedves volt az esti levegőtől. A hőmérséklet maga nagyon meleg volt, aminek következtében Chris levette pólóját, mondván, hogy csak melegíti. Amint megláttam kidolgozott felsőtestét, köpni-nyelni nem tudtam. De még a szememet sem tudtam levenni róla, amitől csak elnevette magát. Én ugyan fáztam, de látszólag ő elvolt az idővel. Némán összekuporodtam, aminek következtében szorosan magához ölelt. Éreztem a testéből kiáramló meleg levegőt ami egyből felmelegített. Vagy csak zavarba jöttem? Az is lehet, de nem érdekelt. Boldog voltam, hogy közel érezhettem magamat hozzá. Ő csak ölelt és ölelt, míg elaludt. Ránéztem óvatosan, hogy fel ne ébresszem.
-Jó éjt Chris. -suttogtam halkan a fülébe, majd egy apró puszit nyomtam a szája sarkára. Végül hátat fordítottam neki, és elaludtam.

*Chris szemszöge*

Nem tudtam mire vélni Cath apró gesztusát, de örültem neki. Az, hogy óvatosan telepedett és forgolódott hozzám, arra a következtetésre juttatott, hogy azt hiszi, elaludtam. Az édes puszija melegséggel töltött el, és még jobban melegem lett. Persze Cath is melegített, de őt a világért sem toltam volna el magamtól. Az, hogy megcsókolt engem a találkozáskor, összezavart. Tisztában vagyok az érzéseivel, hogy szereti David-ot, de azt is tudom, hogy engem is. A hirtelen kirobbanását nem tudom mire vélni. Félek, hogy elveszítem. Bár ő nem az enyém, küzdeni fogok érte. Öntudatlanul is közelebb húztam magamhoz, mire mocorogni kezdtem.

-Chris, ez túl szoros. -kuncogott Cath, majd édesen a szemembe nézett. -De tetszik.

-Aludj. -mondtam kedvesen, de mégis szégyelltem magam, amiért lebuktam.

-Tudod, én se értelek. -gondolkozott el halkan.

-Miért? -kérdeztem egy bujkáló mosollyal a számon.

-Elutasítottál, aztán itt bújsz mint egy cica.

-Nem vagyok cicafiú. -mondtam nagy nevetéssel.

-Tudom, de mégis... Mit szeretnél? -kérdezte tettetett értetlenkedéssel a tekintetében.

-Szerinted? -kérdeztem kihívóan, majd megcsókolt. Nem tudtam neki ellenállni, hagytam. Hagytam, hogy édes csókjával bearanyozza az estémet.

-Nem tudom. -mondta mosolyogva, majd fejét a mellkasomra téve elaludt. Még egy darabig hallgattam halk szuszogását, majd boldogan lehunytam szememet.

VIII.fejezet ~ Egy sötét árny

 Először is elnézést kérek, hogy nem írtam már egy jó ideje új fejezetet. Próbálok mostantól rendszeresen, hetente írni. Na de kb. ennyit erről, elég szarul kérek bocsánatot.:"DD Hallgassatok egy kis zenét.;) Lehet nem fog tetszeni, de... Akkor ne hallgassátok meg, és kész.:D

-Örülök, hogy ismét látlak David.
-Te meg mit keresel itt Sarah? -kérdeztem a gúnyosan mosolygó, rémesen koszos hajléktalant, akit egykor az anyámnak szólítottam.
-Mi ez a fogadtatás? Se puszi se ölelés? Hát így tanítottalak meg? -kérdezte véres nyelvével végignyalva piszkosfekete ajkát.
-Menj innen, bűzlesz. -mondtam elfordítva komor arcomat. Az ő reakciója ennél durvább volt. Csontos, sovány ujjaival megszorította kétoldalt arccsontomat, és maga felé fordított. Közelről jobban szemügyre tudtam venni. Tág, zavarodott pupillák, rángó ajkak és félő, ámde mégis bosszús arckifejezést öltött magára. Bosszúsan próbáltam magam kimenteni a helyzetből, mire felnevetett. A sötét sikátorban hangzott a vékony kacaj, amitől talán még meg is ijedtem volna, ha nem az anyámról lenne szó.
-Hová sietsz? Gyere, vacsorázz velem. -mondta gúnyosan, majd a kukákra mutatott, amiknek a tartalma már egy kupacban volt kiborítva a földön.
-Hagyj békén, elmegyek. -mondtam, majd kiszabadítottam magamat fogságából. Idegesen siettem kifelé a macskakövezett úton. El akartam tűnni erről a büdös helyről. Mint egy árny, úgy suhant elém az alak, majd kitárta karjait, jelezvén, hogy nem mehetek sehova. Ránéztem a feltűnő tárgyra, amit görcsösen az ujjai fogságában tartott. Talán még fénylett is volna, ha nem borította volna vér a pengét. Elgondolkoztam a múltbeli tettein. Elgondolkoztam, hogy vajon képes lenne engem megölni, vagy sem. Rá kellett jönnöm, hogy ámbár nincs rá oka, megteheti. Na most segítsen meg egy angyal, egy árny, amely ebből a szörnyű helyzetből is kiment.

*Catherine szemszöge*

Teljesen kikészített a bolyongás, a sötétben mászkálás. Se ennivaló, se folyadék, se semmi. Hideg van és kimerültem, teljesen. Mindig mikor Andrew-ra nézek, rá kell jönnöm, hogy nem tudja, hogy merre megyünk. Minden reményemet elvesztettem és szerintem ő se volt vele másképpen. A sötétségben azt se tudtuk megállapítani, hogy éjjel vagy nappal van-e. Megszólalni se szólaltunk meg, nem tudom miért. Talán az elfelejtette volna velem a gondterheltséget, éhséget, kihűltséget; egyszóval mindent. Még sétáltunk pár métert előre, aztán egy elágazáshoz értünk. Kérdőn ránéztem társamra, de csak zavarodottságot véltem felfedezni tekintetében. Remek... ár ő se tudja mi merre. Hirtelen elővett egy fegyvert. Ledermedtem. Ledermedtem, akár egy szobor a múzeumban. Ment néhány lépést előre, majd felém fordult. Hát itt lenne a vég? Le fog lőni? De akkor mi értelme volt az egésznek, miért segített? Nem értettem már semmit sem. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtottam amikor a elém dobta a tárgyat, majd bemenekült az elágazás jobb oldali részébe. Nem tudom mit kellett volna tennem, de automatikusan megindultam balra. Immáron egyedül folytattam utamat. Útközben még hallottam egy halálközeli sikolyt, mire megszaporáztam lépteimet. Sokáig csak hátrafelé tekintgettem, hátha úgy biztonságosabb. Valami hörgést hallottam elölről, ezért megfordultam; későn. Valami magas tárgyba ütköztem. Félve hátráltam tőle, majd felemeltem fegyveremet.

*Chris szemszöge*

 Sétáltam a reménytelenségben, mikor belém jött valami vagy valaki. Sikoltva elhúzódott tőlem mire fegyvert szegeztem rá. Ismerős volt nekem a hangja, az illata, de mégis olyan távolinak és lehetetlennek tűnt. Egy félénk suttogást adott ki magából arról, hogy valóban én vagyok-e az aki vele szemben állt. Nem szóltam, nem mozdultam. Még véletlenül sem mertem kockáztatni, hogy esetleg elárulom hollétemet. Lehet, hogy nem is Cath az, hanem egy árny, egy sötét árny. Egy árny, akinek bizonyára fegyver van a kezében. Nem kockáztathatok. Ma nem. Felemeltem a fegyveremet, és vártam. Vártam arra, hogy az a bizonyos árny felém jöjjön, hogy jobban bemérjem őt. Nem jött. Bizonyára félt, reszketett akár a nyárfalevél. Végül megmozdult, felém jött. Egy félénk árnyat láttam magam előtt. Én szélsebesen céloztam, majd elsütöttem a fegyvert.